Nyitókép

Fogalmak

Nyitókép

 

Előző anyagrész

Következő anyagrész

Fogalmak

Dokumentum

Életrajzok

Kottatár

Képtár

Műelemzés

Zenetár

 A  B  C  D  E  F  G  H  I  K  L  M  N  P  R  S  Sz  T  U  V  Zs
akklamáció

Jelentése: felkiáltás. Egy rövid szöveget (utasítást, választ, stb.) megszólaltató, recitatív jellegű, egyszerű motívum.

Alleluja

A mise propriumába tartozó, közvetlenül a szentleckét megelőző melizmatikus műfaj. Eredete az őskeresztény-korba nyúlik vissza, s a középkor végéig állandóan bővülő alleluja-repertoár is jelzi e műfaj népszerűségét és jelentőségét. Szerkezete: Refrén: Alleluja+jubilus (az „alleluja” szó utolsó „a” hangzóján énekelt díszes melizma; Versus: az adott ünnephez választott zsoltár-részlet szövegével (régebbi gyakorlatban, s az esztergomi változat szerint is gyakran két verzus), melynek utolsó szava kibővül a jubilus melizmájával; Visszatérő refrén: kiteljesedik az ABA forma.

ambitus

Jelentése: hangterjedelem. Egy adott dallam legmélyebb és legmagasabb hangjának távolsága

antifona

A zsoltárok előtt és után éneklendő dallamos gregorián tétel.

autográf

Jelentése: saját írás. A szerző eredeti kézirata, a mű leghitelesebb forrása.

 Nagyítás: Baryton az Esterházy-család tulajdonából     

baryton

18. századi délnémet viola da gamba-fajta. A fogólap fölött 6–7, vonóval megszólaltatott főhúrja, a fogólap alatt 9–27 pengetett mellékhúrja van. J. Haydn közel 200 barytonművet írt Esterházy Miklós herceg részére, akinek ez kedvenc hangszere volt.

 

cantor – succentor

A középkorban a zene, zenetanítás, liturgia dolgaiért felelős egyházi férfi; később hivatali méltóság, akinek felügyelete alatt zenei feladatait a succentor (= subcantor, alkántor) veszi át; kisebb helyeken továbbra is a cantor a templomi zenét ellátó személy; a 17. század óta a nép énekét vezető és orgonával kísérő, általában világi zenész.

 

capella

Jelentése: kápolna. Eleinte a templomi énekkar helyét jelöli, majd magát a templomi énekkart. A 17. századtól a „capella” a hangszerekkel kibővült templomi énekkart jelenti. A 19. századtól általános értelemben a zenekar szinonímájaként is használják.

 

Collegium musicum

A 16. századtól kezdve a társas zenélés, házimuzsikálás célját szolgáló magántársaság, később egyesület neve. Német nyelvterületen a collegium musicumok jórészt az egyetemi diákságból alakultak, jelentőségük a zenei kultúra művelésében igen nagy. Ilyen egyetemi együttes élén állt Lipcsében Telemann és Bach is.

 

diákmelodiárium

A kollégiumi diákok által összeállított vegyes tartalmú, kéziratos zenei gyűjtemény, melybe az összeállító többnyire egyszólamú egyházi és világi énekeket másolt le. A dalok sorrendje és értékrendje nagyon esetleges, a kottázás pedig jól tükrözi tulajdonosának zeneiképzettségét. A melodiáriumokban elvétve találhatunk többszólamú, esetleg hangszerkíséretes műzenei alkotást is.

 

diatonikus, diatónia

A szekundok egyenrangúságán alapuló hangrendszer; jellegzetes hangzást ad már négyhangos („tetrachord") keretben is; a régi európai zene többnyire kvint vagy szext ambitusban használta („pentachord", „hexachord" dallamok); az oktávkeretet teljesen kitöltve „hétfokúságot" eredményez, mely a régi zene modális skáláiban ábrázolható, s végül a 17—19. századi dúr-moll hangnemrendszerhez vezetett. Ellentéte: pentatónia.

 

discantista

A többszólamú egyházi zenében a középkor óta így nevezték a legmagasabb fekvésű, legmozgékonyabb szólamot éneklő énekest. A discantisták általában szép hangú kisfiúk voltak, ugyanis nők nem szerepelhettek a templomban.

 

disszonancia és konszonancia

Jelentése : „széthangzás” és „összehangzás”.
Két vagy több egyszerre megszólaló zenei hang egységes, jóleső, egybeolvadó összecsengését konszonanciának, míg rosszul hangzó, nyugtalanító, zavaró összecsengését disszonanciának nevezzük. Az összehangzások magyarázatát már az ókorban is felismerték (Pythagorasz), és matematikai képletekkel felírható, akusztikus arányokkal magyarázták. Ezek szerint a disszonáns hangzatok keltette kellemetlen érzést, várakozást mindig konszonáns harmóniának kell feloldania. Az európai zeneszerzők évszázadokon keresztül a konszonáns és disszonáns akkordok meghatározott vonzásrendjében harmonizálták műveiket.

 

Egyházi népének

Tágabb értelemben: egyházi, vallásos ének a világival szemben. Szűkebb értelemben: egyszólamú, anyanyelvű, liturgikus hagyományhoz nem kötődő ének az istentiszteleten, vagy magánáhítaton.

 

Exultet

A húsvéti vigíliaszertartás kiemelkedő éneke, nagyszabású, emelkedett hangvételű szólórecitáció. (Maga az elnevezés az ének szövegének első szavára utal: „Exultet iam angelica turba caelorum – Immár ujjongjon a mennyben az angyalok kórusa!”) Szerepe az ünnep meghirdetése, majd Krisztust és az egyházat szimbolizáló húsvéti gyertya megáldása és felajánlása. Előadása a diakónus feladata, s a középkorban a legünnepélyesebb körülmények között történt. Szövegét tekintve retorikus felépítésű művészi próza, mely emelkedett hangvételű prológusból, a prefációk bevezetését idéző párbeszédes akklamációkból és egy hosszú prefációból áll.

 

figurális zene

A reneszánsz óta a többszólamú (énekes és hangszeres) zene elnevezése. Az elnevezést kétféle értelemben használjuk: egyfelől a dallam és basszusfigurációk (ritmusformulák, motívumok) gyakorlatára, másfelől a harmóniák jelölésére szolgáló basszus-számozásra is utal.

 

gregorián

„Az ezredfordulónak még egyetlen magasrendű műzenéje. Gyökerei visszanyúlnak az időszámításunk kezdete körüli kor mediterrán zenekultúrájába. Végleges alakját valószínűleg három fázisban végrehajtott rendező-szerkesztő munkának köszönheti (a IV. század második felében; a VII. század elején, a nevet adó Gergely pápa indítására; a VIII. században, Nagy Károly művelt papjai által)… Ősi dallamfordulatokat idéz, a szituációkhoz, szokásokhoz alkalmazkodó műfajokat kristályosít ki, de változékonyságában is egységes zenei nyelvre törekszik.”

Forrás: Dobszay László: Magyar Zenetörténet. Gondolat, Budapest, 1984.

 

giusto

Pontos, megszabott ritmus, ellentéte a rubato.

 

Harmoniemusik

Fa-és rézfúvósokból álló fúvósegyüttes. Elsősorban katonazene előadására alakult ki a német hadseregnél a 18. század második felében, de később a világi műzenében is használatos zenei együttessé vált. Legelterjedtebb összeállítása 2 oboa, 2 klarinét, 2 kürt, 2 fagott volt, de ettől eltérő számú tagból is állhatott.

 

Helikon

Eredetileg egy görögországban található hegy neve, mely az ókori görög mitológia szerint a múzsák és Apolló isten lakhelye. Később – ennek mintájára– így neveztek jelentős írói, művészi csoportosulásokat (pl. a „keszthelyi Helikont”, melyet Festetics György alapított).

 

himnusz

Főként a zsolozsmában énekelt, a 4. századtól ismert strófás (verses) liturgikus ének, leggyakrabban 4 (egyenként 4 jambusból álló, 8 szótagos) sorból álló versszakokban.

 

invokáció

Jelentése: megszólítás, lehívás. Kérő, esedező, felszólító tartalmú felkiáltás, szólóénekes által előadott egyszerű recitatív motívummal, melyhez többnyire a közösség refrénje csatlakozik.

 

káptalan

Az egyházi közigazgatás adminisztratív központja, mely egy püspökséghez vagy egyházmegyéhez tartozik. Vezetője a prépost, tagjai a kanonokok. A káptalan fontos jogi funkciókat lát el, felel a székesegyház istentiszteleteinek rendjéért, iskolát tart fenn.

 

Kirchentrio

A barokk és a klasszikus korban a templomi hangszeres együttesek alapösszeállítása, mely két hegedűszólamból, és continuo-csoportból (orgona és violone) állt. Ünnepélyes alkalommal ez az együttes további hangszerekkel bővülhetett, de változatlanul három szólamot játszottak.

 

Klavír

A 18. században a billentyűs hangszerek általános elnevezése, mely bármelyik billentyűs hangszert jelenthette. A század második felében többnyire clavichordot értettek alatta.

 

kontrapunktikus

Jelentése: ellenpontos. A 16. század óta egy olyan zeneszerzői technika elnevezése, melyben a szólamok egymást imitálják („utánozzák”), tehát egyenrangúak. Az elsőként belépő szólam anyagát a többi szólam (később kezdve) megismétli, így a téma különböző részei egymás ellenszólamaivá válnak.

 Nagyítás     

kvadrát kottaírás (notáció)

Elsősorban Dél- és Nyugat-Európában használt közékpori gregorián kottaírás, melynek alapegysége a négyzettel vagy téglalappal ábrázolt hangfej; saját elvek szerint szerkeszti több hangos figurációit. Ebből fejlesztették ki a többszólamú és metrikus (ütemes) zene európai írásmódját is.

 

litánia

Recitatív műfaj, mely változó szövegű, szólista által megszólaltatott invokációból és a közösség által hozzákapcsolt, állandó refrén-kiáltásból áll.

 

liturgia

Görög eredetű szó, melynek eredeti jelentése: a népért végzett közszolgálat. A kereszténységben az egyház szertartásainak összességét jelöli, elsősorban a misét és a zsolozsmát.

 

liturgikus könyvek

A mise és a zsolozsma szertartásaiban használt könyvek. Az ókeresztény kor után, ahol leginkább maga a Biblia szolgálta e célt, a különböző liturgikus szerepek (celebráns, felolvasó, előénekes, stb.) megoszlása szerint különböző könyvtípusok kerültek használatba.
A mise legfontosabb könyvei a Sacramentarium (a miséző pap főimái), a Lectionarium és Evangeliarium (olvasmányok, evangéliumok), a Graduale (a „proprium missae”, azaz az időszak szerint változó énektételek, és az „ordinarium missae”, az állandó részek, úgymint Kyrie, Gloria stb.). Az ezredforduló után megjelenik a valamennyi tételt tartalmazó összefoglaló Missale, mely gyakran hangjegyekkel is ellátott könyv (Missale notatum).
A zsolozsmához mindenekelőtt a Psalterium (zsoltárkönyv) kellett. Ezt egészítette ki a Hymnarium (himnuszok), míg a zsoltárokat és olvasmányokat keretező énekeket (antifona és responzórium) az Antifonale tartalmazza. A szertartásvezető (celebráns) imáit a Capitulare, az olvasmányokat pedig a Lectionarium Officii könyvekben találjuk. Az ezredforuló után itt is egybeszerkesztették valamennyi részt, ez a Breviarium (kottával: Breviarium Notatum).

 

melizma

Egy szótagra kerülő több hangos dallamfiguráció. A melizmatikus tételek egészét átszövő melizmák nem utólagos díszítések, hanem egy ősi előadásmód lenyomatai. (Az Alleluja-melizmát ) pl. már nem egy ókeresztény író a népzenéből ismert melizmatikához, földművesek, vagy tengerészek örvendező, szöveg nélküli énekeihez hasonlította.)

 

mise

Latinul missa, a katolikus liturgia főistentisztelete. A mis két része: az igeliturgia (ahol az ókeresztény korban a még meg nem keresztelt hittanulók is részt vehettek), és az áldozati cselekmény (melyen csak a megkereszteltek lehettek jelen). A mise hangosan megszólaló tételeinek egy részét a pap, vagy más szereplő adja elő szóló recitációban (könyörgések, olvasmányok, prefáció. A másik nagy csoport, a kórus által énekelt tételek, melyek két részre oszthatók. Egyikben a szöveg állandó („állandó miserészek”, „ordinárium”): Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Agnus. A másik csoportban az adott napnak megfelelő saját szövegű tételek sorakoznak („változó miserészek”, „proprium”): Introitus, Graduale, Alleluja (böjtben Tractus), Offertorium, Communio.

 

muzsikális akadémia

A „musikalische Akademie“ német kifejezés fordítása, mely sokáig lényegében megegyezett a collegium musicum intézményével, vagyis zeneszerető, együtt muzsikáló magántársaságokat jelentett. A zenész-egyesületek házikoncertjein amatőr és hivatásos zenészek egyaránt szerepelhettek. A 18. században a kifejezésen a nyilvános koncerteket értették.

 

neumaírás

A kottaírás korai, 9. századtól megjelenő változata (a „neuma” szó szerint intést jelent). Csupán a dallammozdulatot adja vissza, jelzi a fel-vagy lefelé lépést, a szöveg és dallam koordinációját, de vonalrendszer és kulcsok híján a pontos leolvasást nem teszi lehetővé. Emlékeztető jellegű tehát, mégis a hagyományőrző német területen a vonalrendszer bevezetése után is igen sokáig (a 14 -15. századig) használatban maradt. Az „in campo aperto” (= a szövegsorok közötti „nyílt mezőben”) elrendezett neumákkal szemben az olvasható kottaírás felé vezető jelentős lépés az ún. diasztematikus (hangmagasság szerint térben elrendezett) írásmód. Európa egyes vidékeihez kapcsolódva a középkorban különböző neumaírások léteztek: francia, olasz, német stb. írásfajták.

 

parlando

A beszéd, a szöveg ritmusát fokozottabban figyelembe vevő énekes előadásmód.

 

passió

Az evangéliumok Jézus szenvedéstörténetét elbeszélő szakasza, melyet a nagyheti szertartásokon énekeltek már az 5. századtól fogva. Díszes, nagyobb hangterjedelmű dallama három részre oszlik: az eredeti olvasmánydallam az evangelista számára van fönntartva, míg Jézus szavaihoz mélyebb, a többi szereplők – Pilátus, Péter, szolgálók, főpapok és a nép (turba) – szavaihoz magasabb fekvésű recitatív szakaszok társulnak.

 

pentaton, pentatónia
(= ötfokúság)

Öt különböző hangból épülő, szekundokat és terceket kombináló hangrendszer. A magyar zenében a félhang nélküli ötfokúság játszik nagyobb szerepet (melyet megszólaltathatunk a zongora fekete billentyűin). A pentatónia érzete akkor is megmarad, ha az ötfokúságnak csak 3—4 hangos szelvényét halljuk. Viszont akkor is érvényesülhet, ha a terceket súlytalan átmenő hangok töltik ki. Ellentéte: diatónia.

 

pogánylázadások

Szent István halála (1038) után két nagy pogánylázadás zajlott le a korai magyar történelemben. 1046-ban a Vata-féle felkelés résztvevői követelték a kereszténység eltörlését, a templomok lerombolását, a papok kiirtását, az adók eltörlését, az állami elöljárók és az idegenek megsemmisítését, az ősi szokások visszaállítását. 1061-ben, a második lázadás szintén pogány ideológiával jelentkező, de már kifejezetten antifeudális jellegű volt.

 

prefáció

A mise középpontjában, közvetlenül a Sanctus előtt álló, retorikus szövegű, díszes recitációjú szöveg.

 

recitáció, recitálás

A közösségi, vagy egyéni, ünnepélyes, vagy stilizált szövegmondásból kifejlődő énekbeszéd, melynek zenei elemei (ritmus, tagolás, motívumok) a szöveg előadásának rendelődnek alá. Az előadási alkalom szerint több fajtája lehetséges (pl. hirdető, felolvasó, esedező, szónokló, stb.).

 

regens chori

A kórusvezető elnevezése a katolikus templomokban, intézményekben.

 

rubato

A kimért, számarányokkal meghatározható ritmussal (giusto) szemben a dallamrészletekhez, a zenei kifejezéshez igazodó szabadabb ritmika.

 

sequentia

A római liturgia viszonylag kései műfaja. A 9. században az alleluják függelékeként alakul ki (legkiválóbb képviselője a szentgalleni Notker), a 12. században Franciaországban verses műfajjá alakul (párizsi Szent Viktor kolostor), zenéje modernebbé, egyúttal népiesebbé válik. Túlnyomórészt szillabikus dallam, szövege – szemben a többi miserésszel – szabad költemény. Alkalmazása nem kötelező, a repertoár a helyi hagyomány szerint változik.

 

stile antico

Jelentése: régi stílus. A 18. század második felében, – a klasszikus zene fénykorában - a reneszánszra és a barokkra jellemző szigorú, kontrapunktikus szerkesztésmódot értették alatta.

 

szillabikus

A dallam minden hangjához külön-külön szótagot kapcsoló szövegrakás.

 

Te Deum

A 4. századra visszavezethető, kiemelkedő jelentőségű, himnikus jellegű, egyéni kialakítású, előadását tekintve csoportos dicsérő ének. (Az elnevezés – szokásos módon – a szöveg kezdő sorára utal: „Te Deum laudamus – Téged Isten, dicsérünk.”) Szinte minden ünnepi szertartás (körmenetek, keresztelés, zsinatok, stb.), sőt társadalmi ünneplések során is fölhangzott. Sűrű használatának köszönhető, hogy már 1000 körül megjelennek Európában népnyelvű fordítások is, a középkor végén pedig kottás adatok dokumentálják az anyanyelvű Te Deum-éneklést.

 

timpani

Az üstdob görög eredetű, az évszázadok során – nemzetiségtől független, – általános használt elnevezése.

 

tónus

1. A középkori zeneelméletben az alaphang és az ambitus (hangterjedelem) által meghatározott hangnem. A középkori elmélet 8 tónust ismer, mely a görögből származtatott négy modális hangsoron alapszik: dór, fríg, líd, mixolíd (ré-, mi-, fá-, szó-sorok). A páratlan sorszámú hangsorok (1, 3, 5, 7) adják ezek nagyobb ambitusú, az alaphang fölött általában oktávot, alatta többnyire szekundot elérő változatait, míg a páros sorszámúak (2, 4, 6, 8) a „mélyebb járásúak”: az alaphang fölött kvint, alatta pedig általában kvart hangterjedelemre nyúlik az adott tétel dallama.

2. Olyan elvont dallamképlet, melyre különféle recitatív műfajok szövegeit lehet alkalmazni, pl. olvasmánytónus, zsoltártónus, stb.

3. Ehhez hasonló jelentésű a középkori énekmondók által használt „Ton”: a legismertebb szöveggel jelzett hagyományos dallamok, melyek variálva más szövegre is átvihetők (mint nálunk később az „ad notam” jelzéseknél).

 

Tridenti zsinat

1545–1563 között az itáliai Trento városában tartott jelentős egyházi konzílium, melynek célja a liturgia megreformálása volt. Ennek jegyében foglalkozott a zsinat a többszólamú egyházi zene kérdéseivel is. Az ülés lezárásaként egy rövid, általánosságoknál megmaradó dekrétumot adtak ki, de a vita önmagában is reformtörekvéseket szült az egyházi zene területén.

 

tropus

Szöveg- vagy dallambetoldás liturgikus énekbe. Tropizálás: szövegtropusok alkalmazása, leggyakrabban oly módon, hogy a hivatalos liturgikus ének melizmájának minden hangjához az önálló megfogalmazású szöveg külön-külön szótagokat illeszt.

 

unitárius

Az unitárius vallás lényege, hogy tagadja a Szentháromságot, és nem ismeri el Jézus isteni mivoltát, csupán emberként tiszteli. Az unitárius tanok az 1560-as évektől terjedtek el Erdélyben, miután a tordai országgyűlés biztosította az új vallás szabad gyakorlását.

 

verbunkos

A verbunk (vagy verbung)eredetileg katonák toborzásához járt férfitáncot jelentett, de később önálló táncdarabbá válva kiindulópontja lett a 19. századi magyar zenei nyelvújításnak.

 

vesperás

A zsolozsma zenetörténeti szempontból is kiemelkedő hórája: esti dicséret, latinul „vesperae”, a magyar népnyelvben „vecsernye”. Részei: Bevezető fohász (Deus in adiutorium) – Zsoltározás (antifonák és zsoltárok) – Szentírási szakasz (capitulum) és responzórium (válaszos ének) – Himnusz (az adott ünnep szerinti költött szöveg) – Verzikulus (rövid, recitatív válaszos ének) – Canticum („nagy”-antifona és Magnificat) – Könyörgés (oratio) és Befejezés (Benedicamus Domino) – időszaki Mária-antifona (Salve regina, Regina caeli, stb.). Mindenkori népszerűségét jelzi a számos műzenei feldolgozás: vesperás-zsoltárok, himnuszok, Magnificat, Mária-antifonák, teljes vesperás-kompozíciók (pl. Monteverdi: Vespro della B.M.V; Mozart: Vesperae sollennes de confessore)

 

vonalrendszer

Alkalmazása a hangjegyírásban a 10. századig nyúlik vissza. Egyes korai, diasztematikus notációval írt (a hangközöket magasság szerint jelölő) forrásokban már alkalmaztak irányvonalakat a neumák dallamvonalának pontosabb jelzésére. Valóban praktikus, egész Európa hangjegyírás-történetét érintő szisztémát azonban e téren csak Arezzói Guido, olasz zeneteoretikus dolgozott ki 1025 körül. Guido lényegében a meglévő kottaformákhoz szerkesztett új, terctávolságú kottavonalakra épülő, s betűkulcsokkal (eleinte a c és f hangokat jelölve), színezéssel (azaz a kulccsal ellátott sort sokszor pirossal kiemelve), custosszal (a sorok végén álló, s a következő sor első hangját jelző „őrhang”) ellátott „mérőeszközt”.

 

zsánerdarab

A köznapi élet eseményeit ábrázoló zenemű, általában népies, vagy humoros tartalommal.

 

zsolozsma

Latin nevén officium, a papok és szerzetesek hivatalos, karban mondott imádsága. Célja a szüntelen Istendicséret, mely elsősorban a zsoltárok folyamatos elimádkozása által valósul meg. A zsolozsma naponként nyolc imaórát határoz meg, melyek recitált zsoltárokból, antifónákból, olvasmányokból, responzóriumokból, könyörgésekből, himnuszokból és canticumokból állnak. Az imaórák (hórák) rendje: matutinum (hajnali imaóra), laudes (reggeli dicséret), prima – tertia – sexta – nona (napközi imaórák), vesperás (esti dicséret), completorium (a napot lezáró imaóra).

 

 

 

  A  B  C  D  E  F  G  H  I  K  L  M  N  P  R  S  Sz  T  U  V  Zs

 

Nyitókép

Ugrás a lap tetejére

Előző anyagrész

Következő anyagrész